Entz Ferenc (1805 - 1877)

ENTZ FERENC, (Sümeg, 1805. dec. 6. – Promontor–Budafok, 1877. máj. 9.):

orvos, szőlész, kertész, az első önálló hazai kertészképző intézmény megalapítója.

"Az a nép, amely nagy mértékben tenyészti a gyümölcsöt, egyszersmind vagyonos, józan és erkölcsös." 1825-től Pesten folytatta orvosi tanulmányait, amelyet 1831-ben Bécsben fejezett be.

1848-ig uradalmi orvos, a szabadságharcban honvéd főorvos volt.

Orvosi gyakorlata közben különös érdeklődéssel foglalkozott a kertészet és szőlészet elméleti és gyakorlati kérdéseivel, itt szerzett tapasztalatait szaklapokban és a 15 kötetből álló Kertészeti Füzetek-ben közölte. E munkája korának alapvető kertészeti és szőlészeti kézikönyvének bizonyult, s méltó utódja 200 éves elődének, Lippai János Posoni kert-jének. Nagy érdeme művének a hazai kertészeti műnyelv kialakítása, erre épül a mai kertészeti szaknyelv is.

Előbb Mezőkomáromban, majd 1850-ben orvosi gyakorlatát abbahagyva Pesten létesített kertészetet és faiskolát, amelyet 1853-ban kertészképző iskolával egészített ki. Látva, hogy a magyarországi kertészeti problémák nagy része a tudatlanságból ered, minden lehetséges eszközzel igyekszik ennek felszámolásában részt venni a kertészet teljes területén. Így részletesen foglalkozik a hazai szőlészet kérdéseivel: az oltás, a telepítés, a tájadottságok szőlészeti jelentőségével, a művelésmódok és metszésformák összehasonlításával, fellép a fajtakeveredés ellen stb.

A borászat terén a minőségi bortermelés lehetőségeinek kutatását tűzte feladatul. Kulcskérdésnek tekintette a borkezelés kérdéseit, a borászati vegytant, ezért a borászati oktatás színvonalának emelésére laboratóriumot hozott létre, amely az egész magyar borászat rendelkezésére állt.

Sokat tett a gyümölcstermesztés fellendítéséért is, amelyet abban az időben szintén a fajtakeveredés jellemzett. "Kevés, de értékes fajtát ültetni" – volt a jelszava. Részletesen foglalkozott a gyümölcsfák szaporításával, ültetési technikáival, metszésével, és jelentősek fajtaleírásai is. Tizenkét almafajtát írt le, a magyar fajták közül elsőként a Magyar rozmaringot, Szercsikát, Sikulait, Téli piros pogácsát; körülbelül egy tucat körtét ismertetett, többek között a Császár, a Kármán és a Vilmos körtét; öt szilvafajtát javasolt termesztésre (pl. Besztercei vagy Zöld ringló); továbbá fontosnak tartotta az őszi- és különösen a kajszibarack termesztését.

A gyümölcstermesztés kapcsán írta: "...vegyetek kertet! Dolgozzatok, ássatok, ültessetek üres óráitokban, s ha majd egykoron a saját kezeitekkel ápolt lugas árnyában, virágzó egészségben élvezitek a gyümölcsöt, megértitek a pomológia életrendi fontosságát."

Működésében mindenkor a hazai viszonyokhoz alkalmazkodott és ehhez szabta a nyugati államokban szerzett tapasztalatait. Úti beszámolói nyomtatásban is megjelentek. Számos lap munkatársa volt, megindította és 1870-től szerkesztette a Borászati Füzetek című szakközlönyt, amelyet 1874-től állami támogatással Borászati Lapok címmel adnak ki.

Oktató munkáját az élettani ismeretek közlésére alapozta. A Kertészeti Tanintézet, majd a Kertészeti és Szőlészeti Főiskola Emlékére 1963-ban a Kertészeti és Szőlészeti Főiskola tanácsa évenként kiosztásra kerülő Entz Ferenc-emlékérmet alapított a kiváló kertészeti szakemberek jutalmazására.

Lippay János (1606. nov.1. - 1666. jún.2.)

Első magyar nyelvű tudományos kertészeti kézikönyvünk szerzője, egyszersmind első gyümölcskutatónk.

Pozsonyban és Bécsben végezte tanulmányait. 1624-ben lépett be a jezsuita rendbe. Széles körű műveltségére, nyelvtudására jellemző, hogy a grazi, majd a bécsi egyetemen keleti nyelveket oktatott.

1643-ban tért vissza Magyarországra.

Érdeklődése egyre inkább a természettudományok, a kertészet irányába fordult. Bátyja, György esztergomi érsek udvarához kérte magát és hátralévő éveit az érsek által európai hírűvé fejlesztett pozsonyi prímás-kert gondozásával töltötte.

A gyakorlati munkák irányítása mellett a kertészet elméleti kérdéseivel is behatóan foglalkozott. Műveit – melyek közül ötnek ismerjük a címét, de csak kettő maradt ránk – magyar nyelven írta, ezáltal megteremtve a hazai szaknyelv alapjait.

Első művében, a Calendarium oeconomicum perpetuum –ban havi részletezéssel, időrendi sorrendben ismertette az egyes időszakokban esedékes mezőgazdasági munkákat. Gondos útmutatást adott a növény-, gyümölcs-, zöldség- és szőlőtermesztéssel valamint az állattenyésztéssel kapcsolatos teendőkhöz. A várható időjárási viszonyok előrejelzését is taglalta megfigyelések, a természet jelzései alapján. Munkája olyan jól használható és népszerű volt, hogy hat kiadást ért meg.

Legjelentősebb alkotása, melyben főleg saját tapasztalatait összegezte, a híres pozsonyi kertről írt tudományos műve, a három kötetes Posoni kert, amely még a XIX. század elején is alapműnek számított. Az első kötetben a díszkertek kialakításával kapcsolatos tudnivalókkal foglalkozott. Mintegy 150 dísznövény fajt írt le, rövid nemesítési útmutatót is közölt.

A második kötetben a zöldségtermesztés mesterfogásait ismertette. Az országban elsőként foglalkozott a vetemények növényvédelmével.

A gyümölcsöskerttel foglalkozó harmadik kötet már csak halála után jelent meg. Ebben megalkotta az első magyar gyümölcsfajta ismerettant; csaknem száz fajtát ismertetett.

Lippai korának kiemelkedő kertészettudósa volt. Emlékét ápolja az utókor.

• 
  
• 
  
• 
  
• 
  
• 
  
• 
  
• 
  
• 
  
• 
  
• 
  
• 
  
• 
  
• 
  
• 
  

Baross László (1865 - 1938)

Baross László (Felsőzsember, 1865. okt. 16. – Bánkútpuszta, 1938. jún. 3.)

1886-ban végzett a magyaróvári gazdasági akadémián, majd ezt követően József főherceg különböző nagybirtokain dolgozott gazdasági segédtisztként; 1911-től haláláig pedig a bánkúti uradalom jószágfelügyelője lett, amelyet jól szervezett, korszerű mintabirtokká alakított és kísérleti telepet is létrehozott rajta.

Baross a búzanemesítést 1908-ban kezdte meg. Ebben az időben a magyar búza hazai és külföldi fajták keveréke volt. Általában kései érésű, gyenge szalmájú és könnyen megdőlő. Az aratás előtt gyakran beállt rekkenő hőség következtében magja rendszerint megszorult, s így gyakran gyenge termést adott. Ehhez járult még a gyakori rozsdakár, mely szintén jelentős veszteségeket okozott. Mindezeket a negatívumokat akarta felszámolni Baross, mikor megkezdte búzanemesítői tevékenységét.

A régi tiszavidéki búzából egyedi tőkiválasztással kísérletezett, anyaga számos családdá szaporodott, de csak a Bánkúti 207-tel és főleg a Bánkúti 5-tel ért el számottevő eredményt. Baross László a köztudatban a „bánkúti búzák atyja”-ként él. Ezt a tekintélyt egy gazdasági kényszerhelyzet megoldójaként vívta ki. Az I. világháború után Magyarország elvesztette búzapiacait, ugyanis az 1920-as években egész Európát elárasztotta a jó minőségű kanadai és amerikai búza; az import mintegy 90%-a a Marquis nevű fajta volt, mely számos előnyös tulajdonsága mellett egy komoly hibával rendelkezett: nem volt fagyálló. Barossnak ezen sikerült javítania.

Fagyálló Marquis törzseket állított elő, majd ezeket az ugyancsak általa nemesített Bánkúti 5-tel keresztezte. Így születtek meg munkája eredményeként a legnevesebb bánkúti őszi búzák, amelyeknek egyike az 1933-as kanadai búza világkiállításon a világ legjobb búzája címet nyerte el, Barosst pedig aranyéremmel tüntették ki.

A búzán kívül Baross más növények nemesítésével is sikeresen foglalkozott: tevékenységi körébe tartozott a kukorica, cukorrépa, zab, cirok, ricinus és a gyapot kedvezőbb tulajdonságú fajtáinak termesztése. De érdeklődött a növénynemesítésen kívül más mezőgazdasági problémák iránt is: számos cikke jelent meg a talajművelésről, a trágyázásról, a vetésforgókról és a kévekötő aratógépekről.

Kis nép vagyunk, amely elsõsorban szellemiekben hivatott nagyot alkotni" Ez a gondolat, mely a 20-as évek Magyarországán született, fejezi ki legjobban azokat a törekvéseket, melyek a két világháború közötti idõszakban történtek.

Búzafajtái mintegy negyedszázadon keresztül a legjobbaknak számítottak Magyarországon. A bánkúti búzák atyjaként számon tartott Baross László emlékszobája a bánkúti kastélyban található, síremléke a kápolna mellett fekszik.Martonvásáron szobor őrzi emlékét.

Bereczki Máté (1824 - 1895)

Bereczki Máté (Romhány, 1824. szept.24. – Kunágota, 1895. dec. 9.) gyümölcsnemesítő, pomológus.

Egyike volt a márciusi ifjaknak, Petőfi, Vasvári, Jókai barátai közé tartozott. A szabadságharcban tiszti rangot érdemelt ki. 1849-ben üldözötté vált, bujdosnia kellett, csak 1857-ben részesült közkegyelemben.

Mezőkovácsházán telepedett le, rövid ideig körjegyző volt, majd tíz évig házitanítóskodott. Munkaadói birtokán kezdett el pomológiával foglalkozni.

Bereczki korában a termesztők nagy része nem ismerte fel a gyümölcstermesztés távlati lehetőségeit. A gyümölcsöt különösebb szakértelem nélkül termesztették. Ápolási munkák ismereteinek hiánya, a fajták zűrzavara jellemezte a gyümölcsösöket, melyek szakaszosan teremtek és kevés hasznot hoztak. Ehhez párosultak a szállítási nehézségek és rossz értékesítési lehetőségek, a faiskolák száma sem volt kielégítő. E kor problémáit érző és értő szakemberek mindent megtettek a megoldás érdekében.

Ezek között elsőként tűnik ki Bereczki, aki minden haszon nélkül, de annál több anyagi áldozatvállalással tevékenykedett azért, hogy segítse a gyümölcstermesztés fellendítését. Elsősorban a fajtakérdésben kívánt rendet tenni.

A lepusztult gyümölcsös újjászületik a keze alatt: több mint ezer, a fajták különböző változataiból álló saját nemesítésű gyümölcsfát ültetett el és nevelt.

Sosem részesült hivatalos kertészeti szakképzésben: tudását önképzéssel, könyvek, szakfolyóiratok olvasásával és gyakorlati tapasztalataiból szerezte.

Vásárolt egy területet Kunágota pusztán, ahol a német, francia, belga, holland pomológusoktól hozatott gyümölcsfákból kialakította az akkori Magyarország egyetlen hiteles fajtagyűjteményét.

Tevékenységének és mintagyümölcsösének híre volt egész Európában de még a tengerentúlon is.

Rendszeresen publikált hazai és külföldi szaklapokban. Főműve egy négykötetes könyv, a Gyümölcsészeti vázlatok (1877-87), amit a gyümölcstermesztők még ma is bibliaként forgatnak: ebben többek között 472 féle körtét, 423 féle almát, 136 féle szilvát, 27 féle cseresznyét különböztet meg. Az ő nevéhez fűződik a jonatán alma első hazai ismertetése.

Harminchárom éven keresztül, haláláig gondozta gyümölcsöskertjét, nemesítette fáit. Őt tekintik a hazai gyümölcsészet atyjának.

Kerpely Kálmán (1864 - 1940)

Kerpely Kálmán (1864. október 11. – Budapest, 1940. június 24.) - mezőgazdász, szakíró.

1881–84 között a keszthelyi Gazd. Tanint.-ben tanult, 1884-ben szerzett mezőgazdász oklevelet. Mezőhegyesen volt gyakornok.

Külföldi tanulmányai befejeztével Keszthelyen a Gazd. Tanint.-be került, ahol növénytant, növénybonc-és élettant, növénykórtant tanított.

1892-ben Debrecenben a Gazd. Tanint. növénytermesztési tanszékének tanára lett, 1899-ben igazgatóvá nevezték ki. 1898-tól egyúttal a dohánykísérleti állomást is vezette.

1907–08-ban Magyaróvárott a Gazd. Akad. igazgatói feladataival bízták meg. 1908-ban visszakerült Debrecenbe.

1920-ban a bp.-i Tudományegyetemre hívták, ahol a Közgazdaságtudományi Kar Mg. Szakcsoportja Növénytermesztési Tanszékének első professzora lett.

1925-ben az egyetem elsőként őt jutalmazta a mg. tudományok t. doktora címmel. 1934–35-ben a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen a növénytermesztés r. tanáraként dolgozott.

Főként a talajerő-utánpótlás és a műtrágyázás kérdéseivel, ill. a különböző talajművelési módoknak a talajra és a növények fejlődésére gyakorolt hatásával foglalkozott.

Kiemelkedőek búzaélettani vizsgálatai, jelentős eredmények fűződnek nevéhez a dohányfajták nemesítésével kapcsolatban. Alkotó munkásságát számos kitüntetéssel jutalmazták.

1900-ban a párizsi nemzetközi kiállítás alkalmából a francia közoktatás- és népművészeti miniszter az „Officier de l’ Instruction publique” rend kitüntetést adományozta részére.

1916-ban az OMGE örökös és t. tagjává választotta és 1924-ben kitüntette a Cserháti aranyéremmel. 1922-ben az MTA l. tagjainak sorába került.

Ötven éven át volt a Köztelek c. folyóirat munkatársa (cikkeket is írt a lapba), szerkesztette a Haladó Gazda c. lapot. Publikációi jelentek meg más lapokban is (Mg. Szemle, Gazd. Lapok, Pozsonyi Gazda).

Wittmann Antal (1770 - 1842)

Wittmann Antal (1770. október 26. – 1842. augusztus 31.) jószágigazgató, a magyaróvári gazdasági tanintézet megszervezője.

Ügyvédként dolgozott, gazdálkodott, később uradalmi jószágigazgató lett. 1811-ben szegődött Albert Kázmér herceg szolgálatába. 1813-ban már az összes hercegi birtokot irányította. Ekkor költözött Magyaróvárra.

A folyószabályozási és lecsapolási munkák irányítása mellett az uradalom gazdálkodásának korszerűsítését is feladatul kapta.

Azért, hogy e munkákhoz szakemberekre tegyen szert, egy gazdasági tanintézet felállítását javasolta a hercegnek, aki az ötlet kivitelezésével Wittmannt bízta meg. Az önálló „elméleti és gyakorlati mezőgazdasági intézet” alapítólevelét 1818. október 25-én írta alá Albert Kázmér.

A létrehozott Magyaróvári Gazdasági Felsőbb Magántanintézet Európa első kisebb megszakításokkal folyamatosan működő agrár-felsőoktatási tanintézete, jogutódja a Nyugat-magyarországi Egyetem Mezőgazdaság- és Élelmiszertudományi Kara.

A 4 féléves oktatás latin nyelven kezdődött meg a magyaróvári várban. Az intézeti oktatás nagy része Wittmann vállára nehezedett, akinek az uradalom irányítása mellett arra is jutott ideje, hogy kézikönyveket írjon a hallgatók számára.

Írásait teljes mértékben a saját gyakorlati munkájára alapozta. Korszerű elveinek eredményeként a magyaróvári uradalom termésátlagai jóval meghaladták az országos átlagot.

Legszívesebben az állattenyésztéssel foglalkozott, külön tehenészetet hozott létre, és a juhoknál külön törzsállományt alakított ki. 1824-ben magyar nemességet kapott, majd hamarosan Moson megye táblabírájává választották.

Kívánságára Magyaróváron temették el, szép síremléke az óvári temetőben ma is látható. Az egykori főhercegi park az ő nevét viseli.

In memoriam

Egykoron az esztergomi Bazilika altemplomában olvastam a fehér falra egyszerű, fekete betűkkel felfestve az alábbi szöveget: "Voltunk mint Ti, lesztek mint Mi".  Mélyen belém vésődött, a tudatalattimban elraktározódott. Őseink üzentek nekünk e szavakkal.

Ezek az emlékek törtek elő belőlem Gyöngyössí János 1766. évben írott versének olvasásakor.
Megosztom a Kedves Olvasóval a hajdani verselő gondolatait.

Gyöngyössi János
Az esztendőben elé forduló 12 hónapok alá
az 1766-ik esztendőre

JANUARIUS Fordul a Hold: vajha jóra fordulna Pál, Fordul az hirtelen házasság s nem áll, Sokszor meleg ágyon hideg szeretet hál.

FEBRUARIUS Fordul az Hold: fordít rövid öröm sok jajt, Fársángi mulatság gyakran szül példás bajt. Amikor kedvednek kereke jobban hajt, Töréstől féltsd; Mátyás akkor toj rá több zajt.

MARTIUS Fordul a Hold: fordult tavaszra a mord tél, De tavasszal is még fúhat kedvetlen szél. Nyisd fel mindkét szemed; mert aki fél, az él.

ÁPRILIS Fordul az Hold: fordul a szerencse, s megcsal, Ha jobbod felől áll, te vagy mellette bal, Akkor pök még arcul, mikor nyájason nyal.

MÁJUS Fordul az Hold: rútra változik minden szép, Szép virág, szép orca egy rövid úton lép. Így a csalárd szépség csak szemet fogó lép.

JÚNIUS Fordul az Hold: fordul a kettős szív, s hány lest. Hízelkedő szókban van proteusi test, Sok fekete mérget gyakran sárga méz fest.

JÚLIUS Fordul az Hold: fordul, aki magassan hág, A fán mennél feljebb hágsz, mind gyengébb az ág: Boldog! az ki alatt csendes kenyeret rág.

AUGUSTUS Fordul az Hold: fordul az erszény is, úgy költs, Elfogy, s majd megtelik, ha van, amit belé tölts. Oh csalárd Planéta! sok lett általad bölts.

SEPTEMBER Fordul az Hold: fordul gyászt készítvén az ősz, Bakhus udvarain rikolt s cserget a csősz, Az ifjú haj közzé majd elegyedik ősz.

OCTOBER Fordul az Hold: fordul a jó borból friss vér. A szőlőmívesre visszafordul a bér, A keserű munka édes jutalmat nyér.

NOVEMBER Fordul az Hold: mivel tulajdon fénye nincs. Kitetszel, mástól vett sugárokat úgy hints. Elfogysz, ha csak táplál más által gyűjtött kincs.

           DECEMBER

Fordul az Hold: fordult tizenkét hónap már,

Fordult egy esztendő; egy tél, tavasz, ősz, nyár.

Így fordul a világ, amíg végére jár.