2019. április 22., hétfő

Kosutány Tamás (1848 - 1915)

Kosutány Tamás (1848. március 7. – 1915. január 19.) magyar agrokémikus, mezőgazdasági szakíró, a mezőgazdasági ipar műszaki fejlesztésének egyik első magyarországi kezdeményezője.

Tanulmányait a keszthelyi gazdasági tanintézetben, ezt követően a Pesti Tudományegyetemen, majd – a Than Károly javaslatára kapott állami ösztöndíjjal – a hallei egyetemen folytatta és fejezte be.
Hazatérését követően, 1871-ben a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Felsőbb Tanintézetben a vegytan segédtanára lett. 1883-ban tanártársával, Cserháti Sándorral megalapították a "Mezőgazdasági Szemlé"-t. A Magyaróváron havonta megjelenő gazdasági folyóirattal tanácsot és segítséget kívántak nyújtani mindenkinek, aki mezőgazdasággal foglalkozik úgy, hogy az egyéni boldoguláson túl az ország gazdasági előrelépését is szolgálják. 

Kosutányt 13 esztendei magyaróvári szolgálat után, 1884-ben nevezték ki az időközben - az országban elsőként - akadémiai rangra emelt Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémia vegytani tanszékének és a hozzá kapcsolódó Vegykísérleti Állomásnak vezetőjévé. 1894-ben addigi munkásságának elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjainak sorába választotta.

1903-ban kinevezték a budapesti Országos Kémiai Intézet és Központi Vegykísérleti Állomás igazgatójának. Előszeretettel foglalkozott olyan természetű témák tanulmányozásával, melyek nemcsak új tudományos irányt szolgáltak, de az egyes mezőgazdasági termelési ágazatok gyökeres átalakítását célozták.  Rendkívül termékeny szakíró volt, könyvei mellett több száz cikket, tanulmányt közölt.

Emlékének ápolására a Magyar Élelmezésipari Tudományos Egyesület 1955-ben megalapította az évente kiosztandó Kosutány Tamás Emlékérmet. Az Agrárminisztérium árkádja alatt található bronz mellszobra.

2019. április 14., vasárnap

Cserháti Sándor (1852 - 1909)

Cserháti Sándor (1852. szeptember 14 - 1909. április 13)  műveivel, fölfedezéseivel, tanításaival, emberségével és szilárd jellemével kivívta az utókor megbecsülését. A növénytermesztés minden ágában korszerű és nagy volumenű kutató és kutatásszervező munkát indított be.

1871-73-ban elvégezte a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Felsőbb Tanintézetet, ahol mezőgazdasági oklevelet szerzett. 1873-74-ben a hallei, 1874-75-ben pedig a lipcsei egyetemen egészítette ki szaktanulmányát. Az 1875. év őszén az időközben - az országban elsőként - akadémiai rangra emelt Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémia segédtanárává, 1878-ban rendes tanárává nevezték ki. 1884-től már a növénytermesztési tanszék professzora. Kiemelkedő alakja volt az ún. óvári „nagy tanári karnak”. Kitűnő előadó volt, tanszékéről és az általa vezetett kísérleti állomásról sok kiváló növénytermesztő és más szakember került ki.

Oktató, irányító és kísérletező tevékenysége mellett igen gazdag tudományos és közírói munkássága is. Általános és különleges növénytermesztés című kétkötetes munkájában a téma legkorszerűbb és legteljesebb feldolgozását adta. Egész munkásságában következetesen igyekezett hidat verni elmélet és gyakorlat közé. Elsősorban talajműveléssel és a talajerőpótlás kérdéseivel foglalkozott. Űttörőmunkát végzett az egyes szántóföldi növények megfelelő műtrágyázási módjának kidolgozása terén. Kosutány Tamással az 1890-es években ő indította el a magyarországi búza- és lisztminőség-vizsgálatokat.

Több szaklapba számos cikket írt, ezen kívül 1880-82 között a Pesti Napló földművelési rovatát szerkesztette. 1883-ban Kosutány Tamással együtt megalapította és szerkesztette a Magyaróvárott megjelenő Mezőgazdasági Szemle című havi folyóiratot. 1890-től a Köztelek című, az Országos gazdasági egyesület kiadásában megjelenő szaklap állandó rovatvezetője volt. Mint a növénytermelés tanára, egyúttal a Magyaróvári Gazdasági Akadémia kísérleti telepének kezelője és ugyanott 1891-ben az ő kezdeményezésére és tervei szerint alapított Országos Növénytermesztési Kísérleti Állomás vezetője lett.

Élete arra a korszakra esett, amikor az évszázadokon át külterjes magyar mezőgazdaság a fejlődés, a belterjesedés útjára lépett. Cserháti nagy részt vállalt az ezzel kapcsolatos feladatokból. Szívósan küzdött az olyan avatag nézetek ellen, hogy "a gazdálkodást nem kell, nem is érdemes könyvből tanulni." Az agrártudomány terén érdeklődése elsősorban a növénytermesztésre, a talajművelésre és a mindkettővel szorosan összefüggő talajerőpótlás kérdésére terjedt ki. 

Hatalmas rejtett tartalék, a tudásnak és tapasztalatnak gazdag forrása található nagy mezőgazdasági tudósunk megszámlálhatatlan kísérleti beszámolójában, tanulmányában és könyvében.

2019. április 13., szombat

’Sigmond Elek (1873 - 1939)

’Sigmond Elek (Kolozsvár, 1873. február 26. – Budapest, 1939. szeptember 30.) vegyészmérnök, az MTA tagja, a korszerű talajtani kutatások megalapozója Magyarországon.

Cserháti Sándor felkérésére 1899-ben elvállalta a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémia mellett önállóan működő Országos Növénytermelési Kísérleti Állomás kísérleti laboratóriumának vezetését. Itt ismerkedett meg a talajkémia problémáival a kukorica és a dohány tápanyagfelvételének vizsgálata során. Vizsgálta továbbá a szikes talajok tulajdonságait, illetve az öntözés hatását a talajok szerkezetére. Kutatásairól számos publikációban számolt be. 1905-ben a mezőgazdasági kémia magántanára lett a budapesti tudományegyetemen. 1908-ban a budapesti Műegyetemen megalakított Mezőgazdasági-Kémiai Technológiai Tanszéket első professzorává nevezték ki.

A nemzetközi Talajtani Társaság Bizottságának 25 éven keresztül elnöke volt. A Magyar Tudományos Akadémiának 1915-től levelező, 1925-től pedig rendes tagja volt. 1926-1934 között az Országos Kémiai Intézet igazgatója is volt. Tudományos munkásságának kiemelkedőbb eredményei: új kémiai módszer a talajban előforduló asszimilálható foszforsav meghatározására, vizsgálatok a talaj foszforsav-szükségletének megállapítására, továbbá a szikes talajok kialakulásának és megjavításának kérdései. Ez utóbbi képezi munkásságának legkiemelkedőbb, hazai mezőgazdaságunk számára is igen fontos részét.

A Magyar Tudományos Akadémia 1915-ben levelező, 1925-ben rendes tagjává választotta. Oktató és tudományos munkája mellett jelentős szerepet vállalt több hazai és külföldi tudományos szervezet működésében. Elnöke volt az Állandó Központi Talajjavító Bizottságnak, az Országos Felsőoktatási Tanács Természeti és Műszaki Szakosztályának, a Magyar Természettudományi Társulat Mezőgazdasági Szakosztályának.

Szakmai nagyságát mintegy 350 tanulmánya is fémjelzi, közülük 250-ben önálló kutatásairól adott számot. A hazai szaklapokon kívül állandó munkatársa az "International Mitteilungen für Bodenkunde" című folyóiratnak is. Munkássága követendő példakép a talajtan, a mezőgazdasági kémia kutatását, oktatását hivatásuknak tekintők számára.

Tiszteletére a Magyar Élelmezésipari Tudományos Egyesület 1956-ban évenként kiosztásra kerülő 'Sigmond Elek emlékérmet alapított.

2019. április 12., péntek

Hankóczy Jenő (1879 - 1939)

Hankóczy Jenő (1879. február 24. – 1939. március 2.) mezőgazdasági kutató, a búza- és lisztminőség kérdésének nemzetközi szakembere, a "farinométer" feltalálója.

Tanulmányait a magyaróvári Gazdasági Akadémián végezte. 1904-től asszisztensi állásban dolgozott a magyaróvári Növénytermelési Kísérleti Állomáson. Itt kezdett el foglalkozni a búza- és lisztminőség vizsgálatával.
1905-ben találta fel a farinométert, amivel a tészta, illetve a sikér nyújthatóságát lehetett megállapítani. 1912-ben a farinométer továbbfejlesztéseként létrehozta a farinograph lisztvizsgáló és minősítő műszert. Az általa kidolgozott módszere és a farinográf az egész világon elterjedt. 1924-től az Országos Chemiai Intézet igazgatója. 1928-tól megszervezte a Gabona- és Lisztkísérleti Állomást, aminek első igazgatója lett. Kezdeményezésére indult meg az országos búzakataszter felvétele és a minőségi búzatermesztés elterjesztése Magyarországon.

Hankóczy a nemesített búzafajták beltartalmi értékének kiértékelése után nagyszabású búzavetőmag csereakciót javasolt, amit 1931-ben a búzakataszteri vizsgálatnál legjobb eredményt elért Bánkúti 1201, 1205, 1014, valamint a Székács 1055 és az 1242 nemesített búzával szerveztek meg. Így neki is köszönhető, hogy néhány év alatt előtérbe került a minőségi búzatermelés és az 1930-as években a Bánkúti 1201 búzafajta az ország búzatermesztésének már megközelítően a 80%-át tette ki.

Az irányított búzatermesztés megszervezésén túlmenően Hankóczy a gabonatárolásnál új kezelési rend kialakítására törekedett. Ezzel kívánta elérni, hogy az addigi szokásoktól eltérően az átvett búzákat összeöntögetés nélkül, minőségüktől függően külön-külön raktározzák. Ismét hangoztatta, hogy a malomipar munkáját is korszerűsíteni kell. Elsősorban a nagyobb malmokban sürgette a gabonaipari szakemberek szakmai képzését, a helyi búza- és lisztvizsgáló laboratóriumok felállítását. Szívós munkával elérte, hogy a Gabona- és Lisztvizsgáló Állomáson kívül a vidéki Vegykísérleti Állomásokat is ellássák korszerű búza- és lisztvizsgáló eszközökkel.

Hankóczy nevéhez fűződik a búzaliszt osztályozásának kimunkálása is. A lisztet minőség alapján három csoportba különítette el. Az általa kimunkált osztályozási rendszer gyakorlati használhatóságát bizonyítja, hogy rövidesen valamennyi búzatermesztő ország változtatás nélkül átvette és alkalmazta.

Munkásságát a távoli búzatermesztő országokban is ismerték. Több belföldi és külföldi tudományos egyesület tagjai sorába választotta. Úttörő munkássága elismeréséül az OMGE 1938. évi közgyűlésén "Elek Henrik" tiszteletdíjjal tüntették ki.

2019. április 11., csütörtök

Horn Artúr (1911 - 2003)

Horn Artúr (1911. március 24. – 2003. november 24.) Állami Díjas magyar mezőgazdasági mérnök, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Nevéhez fűződik a populációgenetikai szemlélet bevezetése a magyar állattenyésztésbe és a specializált szarvasmarha-típusok kialakítása. Nemzetközi hírű tudós akadémikus volt.

1934-ben végzett a budapesti M.kir.József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági és Állatorvosi Karának Mezőgazdasági osztályán. Egy évre rá summa cum laude minősítéssel doktorált. Tanárai közül Konkoly Thege Sándor professzor volt nagy hatással szakmai fejlődésére.

Wellmann Oszkár mellett az Országos Törzskönyvezési bizottság titkára volt több éven át. 1942-ben jelent meg alapvető munkája, az Újabb irányzatok a szarvasmarhatenyésztésben című könyve. Itt fejtette ki az új populációgenetikai elvek alapján álló módszereket és szabályokat. 1946-1949-ig a Magyar Agrártudományi Egyetem keszthelyi osztályának tanszékvezető tanára volt, majd 1949-ben a Gödöllőre költöztetett Agrártudományi Egyetem Állattenyésztéstani tanszékének lett tanszékvezető professzora és dékánja. 1963-ban az Állatorvostudományi Egyetem tanszékvezető tanára lett nyugdíjba vonulásáig.

Kutatómunkáját részben a Márkus József professzor által 1949-ben megszervezett Állattenyésztési Kutatóintézetben mint alapító tag, osztály-, illetve csoportvezető és tudományos tanácsadó, részben pedig egyetemi tanárként végezte.

Korszerűsítette az állattenyésztés felsőfokú oktatását, bevezette a populáció- és kvantitatív genetikát, valamint a biometriát.Tudományos tevékenysége felölelte a baromfi-, a sertés- és a szarvasmarha-tenyésztés területét. . Publikált tanulmányainak és előadásainak száma jóval meghaladja a 200-at. Írt 12 könyvet, illetve könyvrészletet és nagyszámú szakcikket. 

Horn Artúr-díj őrzi emlékét, melyet a Magyar Állattenyésztők Szövetsége (MÁSZ) 2000-ben alapított az állattenyésztési genetikában kiváló eredményeket elért személyek jutalmazására.

2019. április 9., kedd

Ubrizsy Gábor (1919 - 1973)

Ubrizsy Gábor (1919. szeptember 23. – 1973. május 25.) Kossuth-díjas növénypatológus, mikológus, botanikus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Az egyes növénybetegségek hátterében álló mikroszkopikus gombák kutatásán, növényvédelmi módszerek kidolgozásán túlmenően Moesz Gusztáv mellett a 20. századi magyarországi mikológia (gombatan) kiemelkedő alakja volt. Két évtizeden keresztül, 1950-től 1969-ig irányította alapító igazgatóként a Növényvédelmi Kutatóintézetben folyó tudományos munkát.

1946-tól 1949-ig a szarvasi mezőgazdasági középiskolában oktatott, majd 1949-ben a mikológia magántanára lett a Debreceni Tudományegyetemen. Ezzel párhuzamosan 1949–1950-ben a budapesti Mezőgazdasági Tudományos Központban is dolgozott főelőadóként, illetve – ugyancsak 1949-ben – a fővárosi Növényegészségügyi Intézet munkatársa lett. Ez utóbbi helyen feladata az intézet szervezeti-szakmai átalakítása volt. A Növényvédelmi Kutatóintézet néven újjászervezett kutatóhely első igazgatója volt 1950-től egészen 1969-ig, azt követően tudományos tanácsadóként segítette a növényvédelmi kutatómunkát. Ezzel párhuzamosan 1960 után szakértőként részt vett az Európai és Földközi-tengeri Növényvédelmi Szervezet (European and Mediterranean Plant Protection Organization, EPPO) munkájában, 1964-től pedig a Kertészeti és Szőlészeti Főiskola magántanára volt.

Pályája elején a botanika egyes területei, a florisztika és a növénytársulástan vonzották kutatói érdeklődését. Későbbi tudományos-szakmai munkássága azonban elsősorban a növénykórtanra irányult, azon belül a mikroszkopikus gombák cönológiájának és a gyomnövénytársulások ökológiájának elismert tudósa volt. A környezet védelmét szem előtt tartó, okszerű és tervezett ún. integrált növényvédelmi módszerek híve volt. Kutatásai kiterjedtek az emberi települések és egyéb haszonnövények (szőlő, rizsföld stb.) közelében végzett vegyszeres irtás hatáselemzésére is, melynek során részletesen összefoglalta a folyamatos gyomirtókezelésekkel járó negatív környezeti hatásokat, a növénytakaró és az ökoszisztéma megváltozásának mechanizmusát. Részt vett a burgonyarák , az amerikai fehér szövőlepke és az olajfalégy elleni növényvédelmi eljárások kidolgozásában.

Élete utolsó szakaszában a herbológia és a környezetvédelem behatóbban is foglalkoztatta. Emellett tanulmányozta a növénykórtan tudományágának történetét, de művelődéstörténeti vonatkozásait is: filológiai igénnyel elemezte ókori és középkori szerzők növénybetegségekről alkotott felfogását.
Két évtizeden átívelő intézetvezetői korszaka alatt a Növényvédelmi Kutatóintézetet nemzetközileg elismert kutatóhellyé fejlesztette. Alapvető növényvédelmi és növénykórtani áttekintései, mikológiai kézikönyvei mellett mintegy másfél száz tanulmánya és a kétszázötvenet is meghaladó ismeretterjesztő cikke jelent meg. Részt vett a Magyar Gombászati Lapok, a Mezőgazdasági Tudományos Közlemények, az Acta Agronomica Hungarica szerkesztőbizottsági munkájában, 1966-tól haláláig főszerkesztője volt az Acta Phytopathologica Hungarica című növénykórtani szakfolyóiratnak.

1965-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1973-ban rendes tagja lett, elnökként irányította a növényvédelmi bizottság munkáját. Ugyancsak elnöke volt a Magyar Agrártudományi Egyesület Növényvédelmi Társaságának. 1966-tól ugyancsak elnökségi tagja volt az Európai Gyomnövénykutatási Társaságnak (European Weed Research Society, EWRS).

Török János (1907 - 1969)

Török János (1907.május 17 - 1969. június 17) állatorvosdoktor, egyetemi tanár, a Gödöllő i Agrártudományi Egyetem anatómiai, illetve állatbonc- és élettani tanszékén vezet ő (1954–1959), majd a mosonmagyaróvári Agrártudományi Főiskola állatbonc- és élettani tanszékvezető professzora 1959-tő l 1969-ig.

1925-ben iratkozott be a M. kir.Állatorvosi Fő iskolára, ahol 1928-ban állatorvosi oklevelet, majd 1930-ban állatorvos-doktori fokozatot szerzett. Ugyanezen év januárjától Zimmermann Ágoston professzor gyakornoka, majd tanársegéde lett. 1934 júliusától a belgyógyászati tanszék tanársegéde Marek József, majd Mócsy János mellett.

1954-ben meghívás útján a Gödöllő i Agrártudományi Egyetem állattenyésztési, majd a mezőgazdaság-tudományi karán az anatómiai, illetve az állatbonc és élettani tanszéket vezette.
A mezőgazdasági akadémiák újbóli felállításakor saját kérésére a mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Akadémia, majd Mosonmagyaróvári Agrártudományi Föiskola  állatbonc- és élettani tanszékét vette át, és vezette elhunytáig.

Munkássága során a tenyészbénaság és a ragadós száj- és körömfájás leküzdésében,  végzett eredményes munkát.  Kutatásaiban első sorban tenyésztési és tartási témákkal foglalkozott, mintegy 40 cikke jelent meg különböző szaklapokban.
Török János elsősorban oktató- és nevelő tanár volt, a tudomány gyakorlati alkalmazására, tudományszeretetre, hivatástudatra nevelt.

Munkájáért a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója, a Munka Érdemrend arany fokozata, a Munka Érdemérem kitüntetéseket kapta. A mosonmagyaróvári akadémia 150 éves fennállásának jubileuma alkalmával a Munka Érdemrend ezüst fokozatával tüntették ki.

Czimber Gyula (1936 - 2008)

Czimber Gyula (1936. január 2. – 2008. december 30.) - egyetemi tanár, agrármérnök, biológus.

1959-ben a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Akadémián mezőgazdasági agrármérnöki oklevelet, 1960-ban a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen növényvédelmi szakmérnöki diplomát, majd 1964-ben a Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Minisztérium Mérnöktovábbképző Intézetében mérnök-tanári oklevelet szerzett. 1964-ben Gödöllőn mezőgazdasági egyetemi doktor, 1972-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen természettudományi egyetemi doktor, a Tudományos Minősítő Bizottságnál a biológiai tudomány kandidátusa, 1994-ben a mezőgazdasági tudomány doktora címet szerzett.

Tanulmányai befejezése után Tanakajdon a Vas megyei, később 1959-1960-ban a Szabolcs-Szatmár megyei Növényvédő Állomás agronómusa lett, 1961-től a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Akadémián (később főiskola illetve egyetem) a Növénytan és Növényélettan Tanszéken tanársegéd (1961-1965), egyetemi adjunktus (1965-1973), egyetemi docens (1973-1981), egyetemi tanár (1981-), 1983-tól 2000-ig tanszékvezető.

Tudományos munkájában gyombiológiával, csírázásbiológiával, cönológiával és produkcióbiológiával foglalkozott. Elsőként végezte el a magyar flóra keményhéjúság-ökologiai és rendszertani értékelését. Kezdeményezésére vizsgálták először növekedés-analízis módszerrel a kultúrnövények és gyomnövények kompetícióját.
Részt vett többek között a Magyar Tudományos Akadémia Botanikai Bizottsága (1980-), az MTA Növénytermesztési Bizottsága (1997-), az MTA Biológiai Tudományok Osztálya Botanikai Szakbizottsága (1980-), a Magyarország kultúrflórája szerkesztő bizottsága (1986-) munkájában.

Több mint három évtizeden át volt a megyeiként indult, később országossá, sőt nemzetközivé fejlődött Kitaibel Pál Középiskolai Biológiai Verseny versenybizottságának elnöke, előadója és tisztségviselője a TIT helyi, megyei és országos szervezeteinek. Kétszáznál több szakirodalmi és ismeretterjesztő közleményt adott közre magyar és idegen nyelven, önállóan és társszerzőként, periodikákban és könyvekben. 

Mathiász János (1838 - 1921)

Mathiász János (1838. február 22. – 1921. december 3.) világhírű magyar szőlész-borász.
Mathiász János a magyar és a világ szőlészetének és borászatának megmentőjeként végezte munkáját, amikor a filoxéra vész elpusztította a szőlőtőkéket az egész világon. Grandiózus nemesítő munkába kezdett így 3700 fajtát nemesített. Ez a világon egyedülálló, ezért munkássága a „világörökség” szerves részévé vált, a Magyar Nemzeti Értéktárba került.

Munkásságának földrajzilag fontos területe Kecskemét környéke, valamint a Tokaj-hegyaljai történelmi borvidék volt.
1880-99 között Mádon és Szőlőskén tevékenykedett, mint id. gróf Andrássy Gyula borászati főigazgatója. Mádon saját borászattal és szőlészettel rendelkezett. Tokaj-Hegyalján meghonosította a csemegeszőlő termesztést, ami ott azelőtt nem létezett.
1890-től Kecskeméten jelentős nagybirtokot vásárolt, és a két működési területe között ingázott. 

Amikor 1885-90 között Tokaj Hegyalján is elpusztította a szőlőt a filoxérajárvány, akkor Mathiász János a Szőllőskei /Tokaj Hegyalja, ma Szlovákia területe/ és Kecskeméti birtokairól szállította Tokajra az általa nemesített, megmentett, egészséges szőlővesszőket. Ez tette lehetővé, hogy Tokaj Hegyalján ismét lett szőlőtermesztés. Ezek után Magyarországon majd szinte az egész világon újratelepítette az elpusztított szőlőterületeket az általa nemesített egészséges szőlővesszőkkel (USA, Izrael, Krím félsziget, Korea, Japán, Kína, Új-Zéland, Olaszország, Franciaország, Argentína, Dél-Afrika, … stb).

Több, mint kétszáz világversenyt nyert meg, olyanokat ahol a jelenlegi gyakorlattól eltérően, csak egy aranyérmet osztottak ki.
Arany János így írt róla „Mathiász János olyan a szőlészetben, borászatban, mint Petőfi a költészetben.”

Mintegy 3700 szőlőfajtát nemesített, amelyből 50-60-at ma is termesztenek. Mathiász-féle szőlőültetvény ma is van számos európai országon kívül Kaliforniában, a Krímben, Izraelben, Dél-Koreában és Dél-Afrikában is.

Emlékét Kecskeméten múzeum, Kecskemét-Katonatelepen általános iskola, a róla elnevezett borrend és a szintén róla elnevezett díj őrzik. Kecskeméten a hegyközséget is róla nevezték el. 

Porpáczy Aladár (1903 - 1965)

Porpáczy Aladár (1903. december 17. – 1965. február 15) Kossuth-díjas kertészmérnök, növénynemesítő, a magyar korszerű gyümölcsnemesítés megalapítója és megszervezője, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.

Kertészinasként kezdte, majd kertészsegéd lett. Tanulmányait 1924 őszén a budapesti Kertészeti Tanintézetben folytatta, tanítómesterei (Magyar Gyula és Mohácsy Mátyás) ismertették meg vele a növénynemesítést és a gyümölcstermesztést. 1927-ben diplomázott, majd a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémia kertészeti tanszékén gyakornokként dolgozott.

1931-től az Eszterházy-hitbizomány kertészeti vezetője volt, ettől fogva Eszterházán, a mai Fertődön élt és alkotott. Már 1945-ben kísérleti telepet szervezett a feloszlott hitbizomány kertgazdaságából. 1946-ban kialakította a fertődi kastély helyreállított szárnyában a kertészeti szakmunkásképző intézetet is, melyet néhány év után szakközépiskolává szerveztek. Kiváló szervezőkészségének eredményeként az általa vezetett kísérleti telepet nemzetközi hírű kutatóintézetté fejlesztette. A második világháborúban elpusztult Eszterházy kastély megmentéséért is sokat tett.

1954-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. Az 1957-ben egyesített fertődi és sopronhorpácsi Növénynemesítési és Növénytermesztési Kutató Intézetnek, valamint az Intézet gazdaságának 1957-től 1965-ig egyaránt igazgatója volt, és részt vett a megalakuló Kísérletügyi Tanács munkájában. A budapesti Kertészeti és Szőlészeti Főiskola, majd egyetem Gyümölcstermesztési Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára volt 1959-1963 között.

A bogyós gyümölcsűek nemesítésével, termesztéstechnológiájával és növényvédelmével foglalkozott. A körte, a szamóca, a málna és a dió nemesítésével és oltásával is foglalkozott. Irányítása alatt 11 gyümölcs-, 11 zöldség-, 10 mezőgazdasági növény-, 7 illóolaj- és gyógynövényfajon végeztek nemesítési, termesztéstechnológiai, talajerő-visszapótlási és növényvédelmi, valamint feldolgozási kutatásokat.

Szakkönyveiben a dió, mandula, gesztenye, mogyoró, körte, szamóca, málna, ribiszke, szeder, köszméte termesztéséről és nemesítéséről nyújtott részletes ismertetést. Könyveit többnyire társszerzőkkel, elsősorban Mohácsy Mátyással írta.

Munkásságának elismeréséül Kossuth-díjban részesült 1952-ben, majd 1958-ban és 1963-ban a Munka Érdemrend arany fokozatát, 1963-ban az Entz Ferenc szakmai emlékérmet kapta meg. Fertőd város 2006-ban választotta díszpolgárának, emlékét a kastély falán márványtábla őrzi.

2019. április 5., péntek

Gazdászhimnusz


Tessedik Sámuel (1742 - 1820)

Tessedik Sámuel,  (1742. április 20. – 1820. december 27.) evangélikus lelkész, pedagógus, pedagógiai és gazdasági szakíró.

Meglátogatta a jénai, lipcsei, hallei és berlini egyetemet. Halléban, Jéna és Potsdam környékén a csatornarendszereket, a vízszabályozó gátakat, az öntözéses kísérleteket, a lecsapolási munkálatokat, a homokra telepített erdős ligeteket, a homokmegkötést, a mezőgazdasági ipart, a közoktatás fejlett intézményeit, és az oktatás tartalmi vonatkozásait tanulmányozta.

1767-től Szarvason nemcsak az egyházközségi lelkészi hivatalt töltötte be, hanem az evangélikus iskolában is nagy buzgalommal tanított, s ő lett a békés megyei evangélikus iskolák felügyelője. Természetesen ekkor még nem elemi népiskolára kell gondolnunk, hanem arra, hogy a telekkel, földbirtokkal rendelkező parasztemberek gyermekei járhattak az egyházi iskolába, ahol Tessedik Sámuel az írás, olvasás, számolás, hittan mellett a faültetést és -ápolást és a selyemhernyó-tenyésztést is megtanította a növendékeknek mind elméletben, mind gyakorlatban, sőt az állattenyésztés, a szőlészet, a kertgazdaság kapcsán is megkapták az alapismereteket. Elemi egészségtant is tanultak, tanulták az egészség megőrzésének titkait és a betegségek gyógyításának módjait, de a kereskedelmi számtan, a földmérés, az elemi építészet, a mértani rajz, a meteorológia és a közgazdaság körébe tartozó alapvető tudnivalók oktatása sem maradt el.

1767-ben a saját szarvasi kertjében kezdte meg fásítási kísérleteit. Hamar felismerte azt, hogy a kert egy része szikes talajú, amelyen a fásítás és általában a növénytermesztés sok nehézséggel jár. Azonban a Jénában végzett tanulmányai alapján hozzáfogott a szikes talaj vizsgálatához és kísérletezni kezdett megjavítása és hasznosítása céljából, ennek keretében különféle fajtájú fák ültetésével is kísérletezett.

Tessedik kidolgozta a szikesek megjavításának módszerét, Szarvas lakóival pedig megismertette a kor legkorszerűbb földművelési technikáit. Sokat tett az akác meghonosításáért, a futóhomok megkötéséért az Alföldön.

A szarvasi gyakorlati gazdasági intézetnek megalapításában nagy érdemeket szerzett. 1809. február 17-én I. Ferenc király magyar nemességet adományozott neki. Egykori iskolája Szarvason ma múzeumnak van berendezve, s tiszteletére Tessedik Sámuel Múzeumnak nevezik.

Csukás Zoltán (1900 - 1957)

Csukás Zoltán (1900.09.20. – 1957.09.16.) Kossuth-díjas mezőgazdász, állatorvos, közgazdász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. A 20. századi magyar állattenyésztés egyik legkiemelkedőbb egyénisége. A tudományosan megalapozott baromfitenyésztés, takarmányozástan, szarvasmarha-bírálat és -családtenyésztés területén végzett munkássága révén bel- és külföldön is elismert tudós volt.

Felsőfokú tanulmányait 1919-ben kezdte meg Magyaróvárott, a Magyar Királyi Gazdasági Akadémián.

Csukás Zoltán az állattenyésztéstan nagyon sok területén folytatott maradandó értékű és a gyakorlat számára fontos munkásságot. A baromfitenyésztéssel, az állattenyésztésnek addig meglehetősen elhanyagolt ágával ő foglalkozott először nagy tudományos felkészültséggel.

Első könyve A gazdasági baromfiak tenyésztése címen 1935-ben jelent meg. 1936-ban írta meg A tehén takarmányozása címkönyvét. Ez utóbbi angol nyelvű kiadására ajánlatot kapott a Bailliére és Tyndall cégtől. Társszerkesztője volt a Mezőgazdasági Kutatások című folyóiratnak, és szerkesztőbizottsági tagjaként dolgozott a Magyar Álltenyésztésnek is. Baromtenyésztés című könyvét 1955-ben adták ki. Takarmányozástan című tankönyve két kiadást ért meg; második kiadása 1956-ban jelent meg. Eredeti tudományos dolgozatai, melyek a bel- és külföldi szaklapokban jelentek meg, az állattenyésztés majdnem minden ágát felölelik.

Főként a hosszú élettartamú, tartósan termelékeny, egyenletesen termelő és zsíros tejű tehéncsaládok kitenyésztésének és az utódellenőrzés módszerei tökéletesítésének kérdéseivel, valamint a takarmányozás élettani vonatkozásaival foglalkozott. Kezdeményezésére alakították ki Herceghalomban az első magyarországi szarvasmarha-törzstenyészetet, illetve a mesterséges termékenyítés hazai bevezetésének és a szarvasmarha-törzskönyvezés korszerűsítésének egyik első megindítóját is személyében tisztelhetjük.

Hazánk több magas kitüntetéssel, így a Kossuth-díjjal (1954) is elismerte korszakalkotó tudományos, oktatói és szakmai tevékenységét. 1952-ben a mezőgazdasági tudományok doktora, 1954-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett.